Haza, önmagadhoz

Hol az elvesztett szeretet?
Mostanában sokat dolgozom egy kurzuson és hogy abban, hogyan tudom átadni a berögzült sémákat, fájdalmas hiedelmeket és automatikus működéseket valóban feloldó technikát –ahol nem pusztán megértitek őket.
Egyik fontos lépése, hogy megnézzük:
Mit tanultam meg a múltamból?
Mit hiszek emiatt magamról vagy a világról?
Mit szeretnék már másképp választani?
És mi a bizonyítékom arra, hogy az új működés is lehet igaz?
Nagyon jó módszer.
De miközben saját magamon kezdtem el alkalmazni, éreztem valami hiányt.
Mert lehet, hogy felnőttként már pontosan tudom, hogy egy régi hiedelmem nem igaz.
De ettől még a bennem élő gyermek nem feltétlenül érzi magát szeretve.
És akkor valami megfordult bennem.
Nemcsak azt kell megértenem, mit tanultam meg a múltból.
Hanem vissza kell kapcsolódnom ahhoz a kislányhoz is, aki mindezt átélte.
Meg kell néznem az ő szemével:
Mit érzett?
Mitől félt?
Mire lett volna szüksége?
És mit tett azért, hogy túlélje azt, amit akkor még nem tudott megváltoztatni?
És itt történt bennem valami nagyon mély.
Elkezdtem más szemmel nézni a saját túlélési stratégiáimra.
A szorongásra.
A kontrollra.
A megfelelésre.
A visszahúzódásra.
A kompenzációkra.
Mindarra, amit ma már könnyű lenne "hibás működésként" látni.
És egyszer csak megértettem:
EZek akkor segítségek voltak.
Nem tökéletes segítségek.
Nem felnőtt megoldások.
Hanem azok az eszközök, amelyekhez akkor hozzáfértem.
Az életkoromnak, a tudásomnak megfelelően, amit akkor fel tudtam használni.
És ha így nézek rájuk, valami egészen más jelenik meg.
Nem az, hogy:
"Miért csináltam ezt magammal?"
Hanem:
"Úristen… mennyire próbáltál vigyázni rám."
És ekkor egyszer csak nem a hibát látom.
Hanem a szeretetet.
Mert a gyermek minden alkalmazkodása mögött ott volt egy elemi törekvés:
maradjak életben.
bírjam ki.
tartozzak valahová.
legyek biztonságban.
legyek szerethető.
És lehet, hogy a stratégia később már akadállyá vált.
De attól még nem kell gyűlölnöm azt a részemet, amelyik egykor létrehozta.
Sőt.
Megköszönhetem neki.
"Köszönöm, hogy akkor ezt megtetted értem."
És talán ez az a pont, ahol a változás már nem önmagunk megjavításáról szól.
Hanem arról, hogy a felnőtt énünk végre visszanyúl ahhoz a gyermekhez, és azt mondja:
"Most már itt vagyok.
Most már látlak.
Most már értelek.
És nem kell többé ugyanúgy védened engem."
A szüleink sokszor nem tudták megadni azt az érzelmi kapcsolódást, amire szükségünk lett volna.
És nem feltétlenül azért, mert nem szerettek.
Ők is abból gazdálkodtak, amit kaptak.
A nagyszüleink háborút és nélkülözést éltek át.
A szüleink egy újjáépülő világban nőttek fel.
Az életben maradás, a munka, a biztonság megteremtése sokszor mindent megelőzött.
A gyermek lelkének finom megfigyelése egyszerűen nem volt az első helyen.
Ma viszont már van lehetőségünk arra, hogy valamit ebből visszavegyünk: a jelenből új kapcsolatot teremteni önmagunkkal.
Itt találjuk meg azt a szeretetet is, amit olyan sokáig kívül kerestünk.
Nem azt, amit valaki másnak kell bizonyítania.
Hanem azt, amelyik akkor is ott van, amikor senki más nem ad visszajelzést.
Mert egyszer csak rájössz:
nem az volt a baj, hogy nem voltál szeretve.
Lehet, hogy csak túl sokáig nem láttad, hogyan próbáltad te magad szeretni magadat.
És amikor ezt meglátod, valami nagyon mélyen megérkezik.
Nem kell többé önmagad ellen harcolnod.
Hazatalálsz magadhoz.